Fülszöveg
Észak-Korea. Egy földrész, aminek a puszta hallatán összeszorul az emberek gyomra.
Hadley Hilson újságíró azonban nem így volt ezzel, és csatlakozott a volt egyeteme tanulmányi kirándulásához, ami Dél-Koreába indult, de érintőlegesen az északi határhoz is. Az újságíró élete nagy sztorijára készül, az Észak- és Dél-Korea közti különbségek bemutatásával.
A drogok nem illegálisak északon, mégis elkülönítik a busznyi diákot a határnál, miután füvet találnak az egyik táskában.
A csoportot kísérő professzor furcsán viselkedik. Amerika nem töri magát, hogy a dolgok után járjon.
Hadley-t furcsa élmény éri: taszítja, de egyben vonzza is Jin Park ezredes, amire nem tud magyarázatot adni.
Jin küzd a szívével és a józan eszével, de alul marad a harcban.
Meddig megy el egy újságíró a tökéletes sztoriért? Vajon ott a katonák tényleg mindent megtehetnek? Ki áll az egésznek a hátterében?
Korrupció, hatalom, élni akarás, vágy és szenvedély.
Várható megjelenés: 2019. Január. 20.
Előrendelni Decemberben lehet majd Ruby Saw írónőnél!
Teljes borító
Ruby Saw elérhetőségei:
Ruby Saw facebook oldala
Ruby Saw instagram oldala
Ruby Saw csoportja
Ha még nem olvastál Rubytól, akkor most itt az ideje, hiszen a csoportjában az első két regénye ingyenesen letölthető.❤
És most még ráadásként bele is olvashattok az Csak két lépés Északba...
Beleolvasó
Aaron rengeteget aludt, csak másnap kelt fel, de inkább magához tért, mint egy régóta kómában fekvő ember.
Miután történt, ami, visszamentem a szobába, és nem jöttem ki onnan, ahogy az Ezredes mondta. Ételt kaptunk, noha nem erőltették meg magukat, de mégis adtak valamit, így nagyon mozognunk sem kellett. Nem akarták, hogy császkáljunk az épületben, de főként azt nem, hogy beszélgessünk egymással.
A professzor felénk sem nézett. Minden bizonnyal ő volt a legjobban berezelve, hiszen a folklór szakértője volt, és igencsak tudta, hogy mire képesek erre a népek. Bár nem hinném, hogy a közelében volt annak a tudásnak, amit ezek valóban csináltak.
Még mindig a férfi hatása alatt voltam, és kezdtem úgy érezni, hogy ez már így marad, tehetek én bármit. Sosem kaptam még ekkora dózisú érzelmeket senkitől, főleg nem egy idegentől. A harag és a gyűlölet elegyedett benne a fájdalommal és a szeretetéhséggel, de az is lehet, hogy ezeket csak beképzeltem, és én voltam egy kissé elvarázsolva. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ezen gondolkodjak. Azon kellett gondolkodnom, hogy hogyan lehetne kijutni erről a borzasztó helyről.
Aaron lassított felvételben ült fel az ágyon, és hirtelen kapott a fejéhez, majd sziszegve masszírozta meg a homlokát, és megdörzsölve az arcát túrt a kócos hajába.
Nem úgy nézett ki, mint aki kipihente magát.
Az ablaknál ültem. A szemével keresett, majd pár pillanatra rémültté vált, de miután meglátott, valamelyest megnyugodott.
- Itt vagyok – bólintottam, és nagy sóhajt engedtem ezzel jelezve, hogy őrülten ácsingózok a kinti, gondtalan világ után, és mint már említettem roppant hívogató az eddig érdektelennek ható természet is.
- El kell tűnnünk innen! - Aaron gazellaként ugrott ki az ágyból, mintha földöntúli erő szállta volna meg, és öltözni kezdett.
Azonnal elé álltam, és a kezemmel próbáltam csitítani, és nyugalomra inteni:
- Aaron, fejezd be! Belegondoltál már abba, hogy mi fog történni, ha mi megpróbálunk megszökni, és
elkapnak? Tegnap csak cigizni mentem ki és... - akkor hirtelen eszembe jutott az Ezredes, és elharaptam a mondatot.
A testem az érintésére emlékezve megrángott, és még a fejem is oldalra csaptam. Aaron ingerülten állt elém, és megragadva karom vont kérdőre:
- Mi volt? Bántottak? Mi ez az arcodon? - Meglátta az addigra már bőven halványodó foltot az arcomon, ahol nekivágódtam az ablaküvegnek. A szeme haragba fordult, és a száját összeszorítva fújtatott.
- Ne, semmi! Csak... Aaron! - a kezemet a karjára toltam, és próbáltam csillapítani: - Maradj veszteg! Ha balhézni kezdesz, isten tudja mit csinálnak velünk.
- Ki a francot érdekel? El akarok menni innen! Ezek azt hiszik, hogy bármit megtehetnek velünk - megrázta a fejét, és kiszakadt a kezeim közül, majd az ajtóhoz ment, és résnyire kinyitva azt nézett ki rajta.
Utána szaladtam, és próbáltam visszahúzni, de nem jártam sikerrel. Azon kaptam magam, hogy sétálok utána a folyosón, és remegek a félelemtől. A szívem hevesen vert, és rettegtem, hogy meglátnak minket. A lépcsőhöz érve hangokat hallottunk. Berántott egy kiugró oszlop mögé, és hozzá simulva figyelte a történteket.
Két katona jött fel, és a nyelvükön beszélve nevetgéltek. Kíváncsi lettem volna, hogy miről beszélnek
és min gúnyolódnak. Szinte biztosra vettem, hogy rajtunk.
Nem tudom, hogy milyen sűrűn kaphattak így el embereket, de az biztos, hogy rajtunk akarták kiélni
minden mocskos vágyukat.
Ahogy hallottuk, hogy eltávolodnak, Aaron bólintott és előre ment, le a lépcsőn, de a következő szinten nem ment tovább a levezető útra, hanem a szint folyosójára fordult. Megragadtam a kezét, és rántottam rajta egyet, majd mikor rám nézett megcsóváltam a fejem. Viszont ő nem reagált, csak ment tovább, és az ajtókat pásztázta. Minden ajtón szám volt. Amire hosszabb szöveg volt írva, megállt előtte, és már a kezét tolta volna a kilincsre, amikor újra megfogtam.
- Mi a szart csinálsz? És ha vannak bent? – vontam kérdőre haragos tekintettel.
Rettegtem, nem tagadom. Ő azonban csak a vállát vonogatta.
- Kockáztatni kell az életben maradáshoz. - Aztán pedig lenyomta a kilincset. Nem volt bezárva, nyílt az ajtó.
Besétáltunk rajta.
Egy kisebb irodába tévedtünk, ahol egy nagyobb irattartó szekrény, asztal és szék foglalt helyet. A
függönyei be voltak húzva.
- Van nálad telefon? – kérdezte, bár nem értettem miért.
Megráztam a fejem, aztán az irattartó szekrényhez lépett, és cibálni kezdte az egyik fiókot, de az zárva volt.
- Te tényleg ennyire hülye vagy? Hagyd már, és menjünk innen! – próbáltam menteni a menthetőt, és
rásikoltottam.
A szavaimra megrázta a fejét, és a következő fiókhoz nyúlt, de az is zárva volt. A legalsó maradt hátra, amit szintén meghúzott, de az sem jött ki a helyéből. Reméltem, hogy itt vége, mehetünk, de aztán az asztalhoz ment, és annak a fiókjait kezdte átnézni. Két fiókja volt, és mindkettő nyitva is volt. Az elsőt cammogva tolta vissza, nem talált benne semmi számára érdekeset. A másodikban viszont találhatott valamit, mert belenyúlt, és utána azonnal mellém jött. Akkor láttam, hogy egy kézi fegyver van a kezében. Elsápadtam, és megragadva a pisztolyt ki akartam csavarni a kezéből.
- Tedd azt vissza! Aaron! Mit akarsz? Pár golyóval végezni az egész hadsereggel?
Komolyan elvetélt ötlet volt egyetlen pisztollyal nekik esni, vagy egyáltalán. De ő eltökélt volt, és a
nadrágja korcába dugva a fegyvert ment az ajtóhoz. Ekkor már nem gondoltam, hogy olyan jó ötlet volt vele jönni, de nem akartam, hogy hülyeséget csináljon. Igaz ez relatív, mert akkor már bőven már megcsinálta a bajt.
- Gyere! - kézen fogott és úgy vezetett ki az irodából.
Aztán a földszintre értünk, ahol meglátván a lépcsőnél ugyan úgy strázsáló katonákat megrántottam a
kezét, de ő teljesen nyugodtan fogta az enyémet, és ment tovább. Ahogy leértünk, vártam volna valami felháborodást, de egyik sem szólalt meg. Hangosan vettem a levegőt, és reszkettem, a hideg rázott. El sem mertem képzelni, hogy ezért mit fogunk kapni, de valahol bíztam is Aaronben.
- Kimegyünk cigizni - mutatta az ujjával a mozdulatot a katonáknak, akik rezzenéstelen arccal álltak tovább, és akkor a fura nyelven hadováló tv adást néző portás sem ugrott fel a kényelmes kis hintaszékéből, hogy megrángasson minket.
Biztosan mondott neki valamit az Ezredes, gondoltam. Még csak ránk sem nézett, hanem valami poénon hangosan felnevetett. A hangja olyan volt, mint egy öreg rikácsoló tyúké, amitől megijedtem és megrezzentem, de nem engedtem el az előttem sétáló srác kezét.
Ahogy az ajtóhoz értünk, a vállával nekifeszülve nyitotta ki, majd miután az becsukódott rohanni kezdett. Akkor már a sírás fojtogatott, de lehet, hogy csak nem kaptam levegőt az izgalomtól. Újabb pánikroham kerített hatalmába, amivel nem volt időm foglalkozni. Éreztem, ahogyan az adrenalin szétárad a testemben, és megbénít.
A szívem úgy kalapált, hogy hallottam minden egyes dobbanását. Olyan volt, mint mikor az ultrahangon hallgatják a magzat szívhangját. A torkom is kiszáradt, nyelni sem tudtam. Aztán Aaron egy másik épület mögé húzódott. A fejét a falnak vetette, és nagyokat sóhajtott. Ő is félt, mégis próbálta erősnek mutatni magát.
- Ott egy autó! - lihegve mondta, és újabb nagy levegőt vett, hogy csillapítsa a heves szívverését, ami a rohanástól gyorsulhatott fel.
Én is kinéztem az épület mögül, és megláttam az igen elhanyagolt kocsit. Remélni kezdtem. Beugrunk, áttörünk a kordonon, és már a másik határon is vagyunk. Fejben egyszerűnek tűnt. Hirtelen nem is érdekeltek a többiek, hogy velük mi lesz, csak saját magam épsége foglalkoztatott. Önző dolog, de egy olyan helyzetben elenyésző másra gondolni, úgy érzem. Délről mindent el
tudtunk volna intézni, gondoltam.
- Gyere! Futás! – kiáltott, majd futásnak iramodott.
A kocsihoz rohanva kezdte rángatni az ajtaját, ami persze zárva volt. Ideges lett, és a hajába túrva lépett egyet előre, majd hátra, aztán a fegyverhez nyúlt, és püfölni kezdte vele az ablakot. Az épületek között visszhangzott a pisztoly és az ablak koccanása. Rémülten tekintettem körbe, és miután nem láttam senkit, remegő kézzel dörzsöltem meg az arcom, majd vártam, hogy végre beszakadjon az üveg. Az viszont masszívnak mutatkozott.
Aztán hirtelen repedni kezdett, és egy nagyobb ütéstől beszakadt. Örömmámor ült ki mindkettőnk arcára, és fellélegezve nyúlt be a betört ablakon, hogy kinyissa az ajtót belülről. Aztán, miután kinyílt az ajtó előre engedett.
Bemásztam a kocsiba az anyósülésre, majd ő is bepattant mellém, aztán megbütykölve a kábeleket gyújtást adott, és rám nézve bólintott, majd a kormányra tette a kezét.
Amikor már beleringattuk magunkat, hogy megmenekülünk, furcsa hang zavarta meg az örömmámorunkat: pisztoly kattanását hallottuk. Pár katona, és az Ezredes állt a kocsi előtt. Azt hiszem az volt az a pillanat, hogy kiléptem a testemből, és kívülről láttam magunkat.
Aaron csendben figyelte őket, aztán rálépett a gázra, és felmorrant a gyenge motor, ami akkor egy tuningolt Toyota Supra motorja hangjának hatott azt hiszem mindkettőnknek. A kezét az én remegő kezemre tolta.
Könnyes szemmel néztem rá, majd bólintott, és rükvercbe rakva az autót teljes gőzzel megindult hátrafelé.
Visszanézve belenéztem az Ezredes szemébe. Mélységes gyűlöletet láttam benne, és haragot. Olyan haragot, ami arra késztetett, hogy inkább csukjam be a szemem.
- Kapaszkodj! - utasított Aaron, aztán egy hirtelen mozdulattal megfordult a kocsival, és menetirányban indult meg teljes gőzzel.
Száztízzel repesztett a bázison. Már karmoltam a kapaszkodót, és ahogy a hajam az arcomba fújta a szél, vajmi keveset láttam az útból, hogy hová is tartunk. Egy lánckerítés kezdett kirajzolódni messzebb. Aaron zöld szeme szinte villámokat szórt, amikor meglátta a menekülés útját, és még jobban a gázra lépett.
Százharmincnál tartottunk. Aztán hirtelen ütés ért minket, és a kocsi lassulni kezdett, hiába nyomta a gázt.
- Mi a faszom? - hördült fel, és váltogatni kezdett a sebességváltóval, de nem történt semmi, hiába cibálta. A kocsi lelassult, és már csak nyolcvannal ment, aztán egyre csökkent a sebessége.
Lehunytam a szemem, hogy ennyi volt, eltűnt a szökés lehetősége, most mindkettőnket meg fognak
hurcolni, és addigra az autó is megállt.
- Gyere! - Szállt volna ki a kocsiból, és a kezem után kapott, de kirántottam az övéből a sajátom.
- Ennyi volt, vége! – a fejem csóválva morrantam rá.
Az arcára csalódottság ült ki, és a nyitott ajtót rálökve tuszkolták vissza a kocsiba.
Sokan jöttek. Körülbelül tizenkét ember. Kiabáltak és fegyverekkel hadonásztak előttünk, majd kitárták az
Aaron felőli ajtót, és kihúzták a kocsiból. Azonnal utána vetődtem, de engem is elkaptak, és erősen tartottak.
- A kurva anyátokat! – Aaron szinte ordította az őt tartó fegyveresek arcába.
A fiatal srác küzdött, és próbált kibújni az erős fogásokból. Aztán az egyik kezét sikerült kirántania, és kihúzta a pisztolyt nadrágjából. Ráfogta az őt még biztosan tartó katonára. Ledermedtem. Elfordítottam a fejem, hogy nem akarom látni az agyának a repülő darabkáit, de csak egy kattanást hallottam. A fegyver vagy nem volt töltve, vagy nem biztosította ki. Aztán tarkón vágták, és a földre rogyott. Oda akartam szaladni, de megrántottak, és nem engedtek
Közben elért hozzánk az Ezredes is, és leguggolva Aaron elé vette fel a fegyvert, majd kibiztosította. Az ájult srác csak a fejét forgatta a poros betonon.
- Használat előtt jó, ha kibiztosítod! - halálos nyugodtsággal és kisebb gonosz mosollyal az arcán beszélt hozzá, majd a fegyvert a homlokához nyomta.
- Ne! - felkiáltottam, nem is mérlegeltem a szavaim súlyát, csak kiszaladt a számon.
Meg is indultam feléjük, de újra visszarántottak, és Park ezredes rám emelte a szemét. Háborgott a tekintete, megijedtem tőle. Ő azonban újabb mosolyra húzta a vékony száját, majd engem nézve elkiáltotta magát koreaiul, amire a körülötte álló katonák felszedték Aaront, majd elindultak vele, vissza a bázisra. Lassan állt fel és indult meg felém. Nem vettem le róla a szemem. Végig néztem. Tetszett neki, hogy a szemébe merek nézni.
Gonoszan mosolygott, és megcsóválva a fejét, ciccegett, aztán az engem fogó katonáknak is mondott valamit, majd elvittek Aaron után.
0 Megjegyzések